Nemrég volt ötvenéves Lajkó Félix (innen is: a Jóisten éltesse!), akit, azt hiszem, nem kell különösebben bemutatnom a legtöbb olvasónak. Dresch Mihály zenekarában tűnt fel a kilencvenes évek elején, bár ez a „tűnt fel” nem a legpontosabb kifejezés, inkább azt mondanám, hogy berobbant. Mert a zenéjét hallgatva mégis csak a robbanás illik ide leginkább.
A saját neve alatt kiadott első lemeze 1995-ben jelent meg, és azóta tündököl rendületlenül a magyar zenei horizonton. Nehéz pontosan megfogalmazni, milyen zenét is játszik Lajkó Félix. Amit csinál, nem tűr meg magán semmiféle kategóriát. A kissé szerencsétlen világzene nevű fakkba szokták beszuszakolni, ami sok mindent jelenthet, de leginkább semmit. Muzsikája egyszerre építkezik a magyar népzenéből, a balkáni népzenéből, a klasszikus zenéből és a szabad jazzből. Ahogy ő húzza, nem húzza úgy senki, ez minden túlzás nélkül állítható.
Ez a „bácskai ufó” öntörvényű, külön bejáratú zenei univerzumot teremtett,
és ebben a külön bejáratú univerzumban kalandozik immár bő három évtizede hol szólóban, hol különféle felállású együttesekkel a háta mögött.